2009. november
Az a fránya csoszakuken...
...vagyis szerzői jog.
A japán kiadók feltűnően kényesek a szerzői jogokra. Nem adják-veszik csak úgy, mint... mint mondjuk egy amerikai, becsben tartják és tisztelik - már amennyiben japán szerzőhöz kapcsolódik.
Ugyan ott van a fanzin-kiskapu, de máskülönben morcos szemmel nézik azt, aki a szerző kárára bármit is tenni merészel.
Ezért lepett meg a Hunter, az anatómus (Kaibói Hunter, Baroque Anatomy) címlapja:
A lényeg az angol felirat. De ki is ez a John Hunter? Nézzük csak meg az angol wikipediát!
"John Hunter FRS (13 February 1728 – 16 October 1793) was a Scottish surgeon regarded as one of the most distinguished scientists and surgeons of his day. He was an early advocate of careful observation and scientific method in medicine. The Hunterian Society of London was named in his honour."
Ezt bizony valaki egy az egyben lenyúlta. Jó, odatette elé, hogy Look, Here is the man. His name is John Hunter. Ahelyett, hogy engrish-sel fűszerezzük meg az idézetet, érdemesebb lett volna feltüntetni a forrást.
A képregény ettől függetlenül jó, majd írok róla.
2009. nov. 30. 7:21, a bejegyzést Komavary írta
| Még nincsenek kommentek
Kategóriák: Bulvár
Címkék: Engrish, manga, wikipedia
リンクス/Rinks
És akkor ugyanez fordítva.
Vagyis, japán blogok Magyarországról (és Erdélyből).
Mintha japán blogból több lenne, most két kedvencünket szeretném bemutatni.
Az egyik Tomoko blogja - Tomoko öt éve él Magyarországon, és magyarul tudósít arról, milyen fura helyre került. (Aki viszont a szerző japán blogjára kíváncsi, ide kattintson. ) Plusz, megtudhatjuk, milyen a mézes székelykáposzta.
És ha már fura hely meg székelyek, akkor Kistulipán. KistulipánErdélybe költözött, onnan tudósít rendszeresen - japánul. Még így is érdemes követni az írásokat kiegészítő képek önmagukban is izgalmasak.
Ti milyen japán blogot olvastok?
2009. nov. 6. 9:37, a bejegyzést Komavary írta
| 4 komment
Kategóriák: Linkek
Links
(Az Embers dallamára)
Már volt ilyen régebben,s azóta csak szaporodtak a jobbnál-jobb japánról-japánból szóló blogok.
Úgyhogy nekirugaszkodtam a hattalmas technikai feladatnak, hogy a google reader megfelelő kategóriájából átmásoljam oldalra a jelenleg is aktív japános lapokat.
Először is, szempai-kóhai. (Avagy a Monbukagakusó-kapcsolat.)
Sirokumáról még Magyarországon hallottam legendákat ("jól el lehet beszélgetni vele animékről, de csak a japán címüket ismeri"), azóta visszament de megint visszajött.
Vale pedig szinte csak most érkezett. Számomra az az érdekes, mennyire más háttértudással (és technikai felszereltséggel) érkezik valaki most Japánba.
Utána pedig a linktárat építészekkel építjük tovább.
A Tokyo reloaded vita nélkül a legjobb magyarjapán (vagy japánmagyar) blog: rendszeresen frissül érdekes témákkal, sok képpel. Szintén visszatérős-blog, vagyis, akár csak Sirokumánál, a háttértudásra épülő rácsodálkozás teszi igazán izgalmassá.
A Tokyo Teszveszváros friss blog, alig egy hónapos, szerzője most októberben kezdte a masterst.
És végül egy magyar blog: hiába ülök itt Hokkaidón, ha friss filmekről-zenékről akarok olvasni, akkor bizony az Ázsiafan az első honlap, amit felkeresek. Aki ismeri, tudja, miért, aki nem, az meg gyorsan kattintson.
Vajon milyen blog hiányzik az oldalsó linklistából?
(Frissítés: első körben pl. ezt a kettőt találtam:Kurei blogja szintén Japánból, egyenesen a Tódairól. Sok kép, akad köztük nem éppen munkahelybiztos is. Plusz egy családközpontú blog - mondanom sem kell, hogy Tokióból.)
2009. nov. 5. 4:58, a bejegyzést Komavary írta
| 3 komment
Kategóriák: Linkek
Címkék: Monbukagakusó
Embers - エンバース
Ha november harmadika, akkor 文化の日, bunka no hi, a kultúra napja.
Először csak könybesbolt-zarándoklatot terveztem, de azután kaptam egy kihagyhatatlan ajánlatot: Márai japánul.
Pontosabban az Embers, Christopher Hampton adaptációja a gyertyák csonkig égnek című regényből. A darabot nagy sikerrel játszották Londonban (Jeremy Irons főszerepével).
Közben elkészült a szlovák változat is, akinek van ideje, holnap vagy decemberben ugorjon át Kassára, megéri.
Na de térjünk vissza az Enbászura, a japán darabra.
Nagacuka Kjózó japán színész a londoni előadást látva döntött úgy, hogy a darabot a japán közönségnek is meg kell mutatni. A franciaországban végzett színésznek úgy megtetszett az Embers, hogy ő maga látott neki a fordításnak.
Hiába az európai hatás, hiába a nagy nevek, féltem a darabtól. A szóróanyagok is ezt sugallják - Nagacukát nehéz volt elképzelni a tábornok szerepében, de szerencsére az előadáson már a jó karban lévő negyvenes helyett hiteles hetvenes volt - ez közelebb is áll valódi korához. (Nomeg mit kezd az ember egy olyan színésszel, akinek pár soros portréjában szerepel, hogy mély és jelentőségteljes szerepekben szokott feltűnni?) A díszlet sem sugárzott mást, csak azt, hogy mennyi pénzbe került - kreatívabb világítástechnikával többet ki lehetett volna hozni belőle. És azután az apróságok: a nagy mű(!)gonddal kezelt revorver, Nini (Vasio Macsiko) tipikus színpadi öregasszony-játéka (torzított hang, mechanikus pontossággal kiszámított, szaggatott léptek), fordítva gombolt bocskai, a hangeffektek.
Ám a darab meggyőző. Megjelenik Konrád (Maszuoka Tóru), és a dolog működik.
A két órás darabot, nem meglepő módon, Nagacuka uralja. Hiszen hiába a három szereplő, lényegében egyetlen hosszú monológot látunk. Évtizedek belső monológjait és egy átbeszélt éjszakát nehéz két órába sűríteni. Egy másfélszer-kétszer ilyen hosszú darab ugyan közönségpróbáló lenne (a japán szórólap így is figyelmeztetett: "nincs benne se ének, se tánc, elálmosodhatunk rajta, de ha jól odafigyelünk, élvezni fogjuk"), de nem vesznének el azok a szünetek, amelyek nélkül a játék alól néha kikandikált a betanult szöveg. Nem véletlen az a sok három pont az eredeti regényben.
Érdekes a fordítás is: a darab jól szól japánul, nyoma sincs a sokszor kényszeres idegenszavúságnak (vagyis hogy a szöveget az egzotikum kedvéét teletömik jövevényszavakkal). Sőt, néhol egyenesen keleti köntöst öltött, a hitelesség megtartásával. Az, hogy egy angol dráma fordításával van dolgunk, apróságokból látszik - pédául pálinka helyett snapszot isznak.
Amiért még egyszer érdemes lenne megnézni a darabot (vagy a szövegkönyv(ek)et), az két kulcsmondat. Remélem, jól emlékszem.
"–
Akarod, hogy együtt elolvassuk Krisztina üzenetét:? ... – kérdi a tábornok.
–
Nem – mondja Konrád.
– Nem akarod – kérdi a tábornok hidegen, fölényesen,
mint egy feljebbvaló – vagy nem mered elolvasni?
Hosszú
perceken át farkasszemet néznek a könyv fölött, melyet a tábornok Konrád felé
nyújt; s e percekben nem remeg a keze.
– Erre a kérdésre – mondja végül a vendég – nem felelek.
– Értem – mondja a tábornok. Hangja különösen elégedett."
Ez az eredeti. A darabban Henrik kérdése így hangzott: Nem akarod, vagy nincs is rá szükség, hogy elolvasd?
Illetve
"– A végén nem számít semmit a világ. Csak az számít, ami szívünkben marad.
– Mi az – kérdi a vendég –, ami a szívünkben marad? ... "
A színpadon itt Konrad bólintott: Igen, az, ami a szívünkben marad.
A gyertyák csonkig égneket regényként sohasem szerettem. Viszont Christoper Hampton és Nagacuka Kjózó még nekem is megmutatta, miért érdemes el- és újraolvasni, de legalább azt, hogyan kell jó színházat csinálni.
Vagyis holnap irány Kassa - vagy két hét múlva Tokió, a roppongii Haijúza Színház.
2009. nov. 4. 7:24, a bejegyzést Komavary írta
| Még nincsenek kommentek
Kategóriák: Színház
« 2009. október 2009. december »
